Atlanti csata: döntő fordulat a második világháborúban
Közeledik a normandiai partraszállás évfordulója. Az 1944. június 6-án megkezdett hadművelet megpecsételte a náci Németország és szövetségesei sorsát, így alapvető befolyása volt a világ ma ismert hatalmi berendezkedésére. A partraszállás kombinált légi, vízi és szárazföldi hadművelet volt – ám, hogy a nyugati szövetségesek eljuthattak idáig, az egy addigra már eldőlt tengeri csatának volt köszönhető, amelynek éppen most ünnepelték a hetvenedik évfordulóját.
Hitler és tengernagyai 1940-ben az akkor egyetlen talpon maradt ellenfél, Nagy-Britannia „kiéheztetésére” indították el a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ez a száraz politikai fogalom szörnyű tervet takart: a német tengeralattjárók kirajzottak az Atlanti-óceánra, és válogatás nélkül lőtték ki a kereskedelmi hajókat, amelyekről feltételezték, hogy utánpótlást szállítanak Angliába. A csatának nevezett, de valójában sok-sok rajtaütésből álló hadjáratban először a németek akarata érvényesült – folyamatosan küldték a tenger fenekére az utánpótlást, a hajókat és a tengerészeket. A német admirálisok szorgalmasan tüntették ki alattomosan támadó U-Bootjaik kapitányait, és büszkén mutogatták a Führernek a folyamatosan emelkedő grafikonokat, amelyek az elsüllyesztett bruttó regisztertonnákat jelezték.
A lend-lease-nek nevezett amerikai-brit megállapodás alapján az Egyesült Államok ipara „hozomra” ontotta a hadifelszerelést, élelmiszert és minden mást, ami kellett, hogy a britek kitartsanak – noha Washington hivatalosan nem volt hadviselő fél. Roosevelt azt mondta, hogy ha ég a szomszéd háza, akkor nyilván odaadjuk neki a kerti locsolót – majd ha már eloltotta a tüzet, megbeszéljük, hogy visszaadja vagy kifizeti a slaugot. Pearl Harbor után a lend-lease-t más országokra is kiterjesztették, így a szovjet kikötők is felkerültek a szállítmányok célpontjainak listájára.
Az atlanti csatát a szakemberek a haditengerészet történetének meghatározó összeütközései között tartják számon. A csata első szakaszának német sikereire a britek azzal válaszoltak, hogy a szállítóhajókat konvojokba szervezték, amelyeket rombolók és tengeralattjáró-vadász fregattok kísértek. A taktika bevált, lényegesen romlott az U-Bootok hatékonysága, a csata döntetlenre fordult.
A második csapást a légierő bevetése jelentette. A francia kikötőkből induló német tengeralattjárók igyekeztek takarékoskodni a víz alatt használt villanymotorok akkumulátorainak feltöltöttségével, és dízelmotorjaikkal a felszínen vagy közvetlenül alatta „pipázva” haladtak a hadműveleti terület felé. A Vizcayai-öbölben azonban könnyű prédái lettek a Dél-Angliából felszálló brit és amerikai bombázóknak. Ha egyszer felfedezték őket, nem sok esélyük maradt a felszínen megúszni a kalandot. Ha pedig lemerültek, fogyott az akkumulátorok töltöttsége, pedig kint a hideg Atlanti-óceánon csak bújkálva, lemerülve volt esélyük a rájuk vadászó felszíni hajókkal szemben.
A csata irodalma igencsak széles. Számtalan elemzés, feldolgozás mellett a SailingBooks.hu polcáról most két könyvet emeltünk le. Az egyik, egy kitüntetett hős, a német Prien kapitány naplója. Prien sikeresenrajtaütött a brit flottán, és a német propagandagépezet egyik ünnepelt hőse volt. Könyve ugyancsak tanulságos, jól mutatja, hogy miént vált egy kiváló tengerész a náci ideológia áldozatává, és tragikus hőssé, hiszen maga is az atlanti csata áldozata lett.
A másik egy irodalmi feldolgozás: a főleg kémregényeiről ismert brit Alistair MacLean ezúttal egy képzeletbeli cirkálót, az H.M.S. Ulyssest kísérei el halálos útjára. A cirkáló egy Murmanszkba tartó konvojt oltalmaz, s kiválóan mutatja be, hogy az ellenséges torpedók mellett hogyan vált a brit tengerészek gyilkosaivá a hideg, a fáradtság, a tenger és az Admiralitás bürokráciája.
